Varga Valentin: Retek László képeiről
"Látom magam. Nem látom magam. Mozdulok. Nem mozdulok. A képet nézem. A kép néz engem. Mozdulok, Ő is mozdul. A tükörkép nem valós. Talán én sem vagyok az."
A tükröződő felületnek misztériuma van. Pedig a tükörben csupán a valóság képét látjuk, azét a valóságét ami itt van körülöttünk, látható, tapintható. érezhető is. Miért csodálkozunk rá mégis folyton e szekunder élményre, a valóság tükröződő képére? Talán mert ilyenkor felsejlik valami az igazságból. Egy áramütésszerű felismerés, felismerése annak, hogy a tapintható valóság is csak illúzió, maga is csak múló tünemény, tükörképe valaminek ami úgy viszonyul a mi konszenzuális valóságunkhoz mint az a tükörképéhez. Egy dimenzióval kevesebb.
Az alkotó kimérten, óvatosan elhelyezve, kompozíciós elemként használja a megmunkált fémet, de ezzel egy időben féregjáratokat is nyit a kép síkján, melyeken keresztül a néző a maga szerepével szembesül.
De Retek László képei nem csak ebben az értelemben tükrök. Tükrei ugyanis a modern alkotó embernek aki a lét útvesztőjében megpróbálja a valóság szövetét leképezni, újrafogalmazni, a klasszikus táblaképfestészet elemeit ipari hulladékkal ütköztetve, vegyítve a 20. század konstruktivista és informel festészetét, az automatikus írást a ma anyagával.
A képeken megjelenő, olykor egymásra rétegezett kalligrafikus elemek, gesztusok, tekinthetők egyfajta palimpszesztnek, folyamatos újraírásnak, melyek nem racionális tartalmat hivatottak rögzíteni, inkább az alkotó, az individuum externalizált belső rezgéseinek nyomait. Az automatikus írás másra is utal, nevezetesen arra, hogy az alkotás folyamata befelé is irányul. Folyamatos önreflexió, kíméletlen kutatás és haladás önmagunk és a világ megértése felé. Magáról alkot és magának alkot. Ezzel egy időben a mű mégis kommunikáció, kifelé is működnie kell, de amikor kikerül az alkotó kezei alól csak részben mondható késznek. Retek számít a közönségre, feltételezi azt, mert munkái csak az interakció folyamatában, a befogadó részvételével válnak igazán élővé, a mű csak a néző által lehet befejezett.
Az elemzést hosszan lehetne folytatni, rokonítani e munkákat más alkotásokkal és korszakokkal, megtalálni bennük az egyensúlyt és a feszültséget, felfedezni a koloritot, a dinamikát és kifejezőerőt, de e helyett most inkább álljunk és mozduljunk Retek László képei előtt. Nézzük csendben a felületek játékát, és döbbenjünk rá, hogy végig önmagunkba néztünk!
Varga Valentin